Interjú Végvári Tamással

Végvári Tamás 2007-ben, 70. születésnapja előtt mesélt az ISzDb szerkesztőinek, Faluközy Tamásnak, Kelemen Zoltánnak és Cseh Barnabásnak, Al Pacino szinkronizálásáról, David Attenborough narrációiról, a Polip és a Deed bíró című sorozatokról, Farquaad nagyúrról, és a szinkron szakma rejtelmeiről. 

Nádudvari Anna könyvében van Önnel egy 1979-es interjú, de a szinkronnal kapcsolatban senki nem kérdezte még eddig. Az azóta eltelt 28 évben sokat változott a szinkron.

Abban az időben még nem volt digitális technika. A szalagot úgynevezett slejfnikbe fűzték egy percesekre, vagy negyven másodpercesekre, és minden egyes tekercset külön befűztek. Volt, aki olyan elképesztő gyorsan fűzött, hogy lement egy tekercs, az ember oda nyúlt a másik példányért, már ott volt a következő. Aztán volt, akinél sokat kellet várni: egy perc volt néha, vagy még több, míg befűzte a következőt. Az egy más világ volt.

Akkoriban körülbelül egy hétig tartott egy nagyfilmnek a szinkronizálása. A résztvevők között volt egy rendező, egy hangmérnök és egy asszisztens. Ez utóbbi arra ügyelt, hogy szinkron legyen. A film főszereplőinek - egy, két, három, maximum négy embernek, akik a legfontosabbak voltak - a Pannónia egyik stúdiójában levetítették a filmet. A már elkészült szöveget az asszisztens olvasta fel hozzá, hogy tudjuk, miről van szó. Utána kezdtünk el szinkronizálni. Ebből már semmi nincs.

Legutoljára A Velencei kalmárt adták oda nekem DVD-n, azt megnéztem előre, és utána vettük föl. Abban Al Pacino játszotta a kalmárt. Előtte ugyanúgy egy Al Pacino-filmet, az Egy asszony illatát küldték ki, azt tudtam megnézni, az pedig már elég régen volt.

Al Pacinót a Keresztapában szinkronizálta először?

Nem tudom pontosan milyen időrendben milyen filmeket csinált Al Pacino, de a Keresztapa volt az első, amit csináltam. Az összes többit később szinkronizáltam, a korábbi filmjeit is.

Ha önre osztják Al Pacinót az egyik fiatalkori filmjében, akkor nehezebb szinkronizálni őt?

Tulajdonképpen a Keresztapában is ez volt. Nagyon fiatalként kezd, és öregszik. Nem tudom mennyi idő telt el a film két szinkronja között, de nem próbáltam ugyanazt csinálni, mint előzőleg.
Ez olyan dolog, hogy fiatalabb hangon az ember hozzá idomul. Az idő múlásával valamelyest megváltozunk, de hogyha odafigyel az ember és szereti csinálni, akkor lehet hiteles.

Mi úgy látjuk, hogy sok más színészhez képest az ön hangja nagyon keveset változott az évek elteltével.

Ha a tévé vetíti egy korábbi munkámat, mondjuk az 1961-ben készült Megöltek egy leányt, vagy a szintén ’61-ben készült Angyalok földjét, azért nagyon nagy a differencia.
Nagyon nehezen viselem a reggeleket, ha lehetne, szívesebben dolgoznék mindig este, vagy későn.
A feleségem (Győri Franciska - a szerk.) ki szokta szúrni, ha fáradtan mondtam fel egy hangalámondást. Mindig azt mondja: „hallom, reggel volt”.

Amikor a Keresztapát szinkronizálta, mit lehetett tudni a filmről? Nagyon nagy kultuszfilm.

Ezt a részét akkor is tudtuk. Persze az idők folyamán a kult jellege erősödött, de nyilvánvaló volt, hogy ez az alapfilmek közé tartozik, vagy legalábbis sok ember számára az alapfilmek közé tartozó munka.

Maga a film '74-es, de hogy mikor szinkronizáltuk, azt nem tudom. Nem emlékszem arra sem, hogy a múlt rendszerben mennyi késéssel, csúszással jöttek be filmek. Azokban az időkben még nem úgy volt, mint manapság, hogy egyszerre van a bemutató. Akkoriban egy, kettő, öt, hat, vagy még több évet is csúsztak a bemutatók.

A Keresztapához két szinkront is készítettek.

De hogy miért, azt nem tudom. Az az igazság, hogy mivel nagyon kevés a pénz, és a szinkront nem fizetik normálisan, ezért veszik fel többször, mert még mindig olcsóbb. Ha valakinek kell, inkább megcsinálja még egyszer, mint hogy megvegye a korábbi változatot úgy, ahogy van. Olcsóbb, ha újra felveszik. Hangalámondásnál szinte állandó dolog.

Én szoktam csinálni David Attenborough-t. Az elmúlt 5-6 évben, az utóbbi két-három, ilyen hat-nyolc-tíz részes műsorokat megcsináltam; és rögtön utána, talán egy hétre rá jelentkeztek egy másik helyről, hogy "van itt egy új Attenborough-film". Mondom "igen, jól ismerem, mert én azt már megcsináltam." „Igen, hol?” Mondtam, hogy hol, kivel, hogyan. Azt mondták, nem érdekes, még egyszer megcsináljuk. Mondom, "de ez megvan már". Azt mondták, akkor is megcsináljuk. És akkor egy másik fordításban – hol az egyik volt jobb, hol a másik – megcsináltuk még egyszer. Ez rendszerint így volt. Kétszer fölvettük, egyszer itt, egyszer valahol máshol, egy másik társasággal. Ők is külön lefordíttatták, és külön megcsinálták az egészet. Én mindig jeleztem nekik, hogy már megvan.

Ki volt az a szinkronrendező, aki először hívta önt David Attenborough-ra? Mikor volt ez?

Nem tudom, hogy mikor volt. Van a televíziónál az ilyen filmeket felkaroló, és a BBC-vel is bizonyos kapcsolatokat tartó hölgy. Böröndi Erzsébetnek hívják. Ő ezeknek a filmeknek a nagy mentora, és azt hiszem, hogy ő kért föl. Ebből a szempontból a rendező tulajdonképpen nem lényeges, mert itt nem kell sokat instruálni. Azt hiszem, hogy az ő kérésére csináltam az elsőt, és utána sok másikat is. De nem mindegyiket én narráltam, sok más színész is csinálja. Például Szersén Gyuszi is szokta. Volt olyan, amit ő csinált először, és olyan is, amit újra felvettek vele.

Nagy különbség van a szinkron és a narráció között?

Igen, nagy a különbség. A szinkron attól függ, hogy milyen az, akit az ember csinál, és hogyan alkalmazkodik. Olyasmit vagy ugyanazt kell csinálni, amit az eredeti. Egyébként észrevehetetlen csalásokat lehet csinálni. Az a fontos, hogy a gesztusokon levő hangok legyenek jó helyen. Az nem érzékelhető, hogy egy picivel hosszabb a szöveg. Az a lényeg, hogy a gesztusokon legyen valamilyen hang, mert akkor az teljesen egybedolgozza a hangot a képpel. A hangalámondásnál, mondjuk egy Attenborough-nál, az a jó, hogy ha az ember eltalálja a hangot. A hangvételnek nem szabad nagyon bizalmasnak lennie, de nem lehet teljesen eltartott se, tehát nem szólalhat meg kívülről a narrátor. Olyasféle köztes dolog kell, ami azt jelzi, hogy engem, aki mondom, érdekel is, amit nézek, és ugyanakkor közvetítem is, vagy idézőjelbe téve, bizonyos fokig néha magyarázom. Szóval egy furcsa köztes dolog ez. Kollégákkal beszélgettem sokszor erről, mondjuk Udvaros Dorottyával. Azt mondta Dorottya, hogy ha ki akar kapcsolódni, akkor szeret olyasmit nézni, amit én narrálok, mert abba jól „bele lehet ülni.” Ez jelenti azt, hogy sem erőszakosan nincs ott az ember a hallgatónál, vagy a nézőnél, de nem is távolságtartó, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Nagyon nehéz ezen a borotvaélen végigmenni egy ilyen hangalámondás esetén. Attenborough jó példa erre, bár más természetfilmeknél is így működik.

A ’79-es interjúban említette, hogy irigyli az olyan embereket, akik tudnak tervezni.

Az, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, nem változott meg, de már nem irigylem őket.
Annak idején az ember rá is kényszerült, hogy minden marhaságot megcsináljon, elvállaljon.
A színház amúgy is olyan, hogy attól az embernek nem nagyon van szabadideje, a szezonban legalábbis.

Azt is említette, hogy a színészetből hiányolja a kézzelfoghatóságot és az objektivitást. 

Ez a mai napig így van. Ez egy szubjektív dolog. Ezt nem lehet abszolút értéken mérni. Valami mégis kikristályosodik belőle.

Ma is vannak olyan amerikai színészek, akikről nem tudom, hogyan jutottak el oda, ahol most vannak. Számomra ilyen Tom Cruise. Szerintem kevés olyan kutyaütő színész van a világon, mint Tom Cruise. Nem megyek el külön azért a moziba, hogy megnézzem, de a tévében belenézek a filmjeibe, hátha egyszer azt látom, hogy na! De még nem kaptam rajta. Rejtély számomra, hogy ő mitől az, aki. Végül is nincs ezzel semmi baj, mert ilyen a világ. Csak az ember mindig csodálkozik, mitől lehet az aki? Mit szeretnek benne? Egy példát hoztam csak, biztos van több is.

Szintén ebben az interjúban említette, hogy szeretne a gyermekeinek egy olyan szakmát adni, ahol nem másoktól függenek, hanem csak önmaguktól. A gyermekei végül is nem lettek színészek.

Ez nyilvánvalóan abból ered, hogy éreztem a magam függő viszonyát. Vannak színészkollégák, akik kitapossák maguknak az ösvényt, és ha valamit meg szeretnének csinálni, akkor addig-addig mocorognak, míg valahogy sikerül. Én soha nem voltam ilyen, de nyilván az ember ettől érzi azt, hogy függőségi viszonyban van.

Nem én döntöm el, hogy mit csináljak. Legfeljebb ha felhívnak, akkor azt mondom, hogy igen vagy nem. Akkoriban én még nagyon naiv voltam abban, hogy az ember a saját gyermekeit befolyásolni tudja. Tudhattam volna már akkor is, hogy ez nem így megy. 

A feleségével mennyit szinkronizált együtt?

Elég sokat szinkronizáltunk együtt. Akár úgy is, hogy férj és feleség voltunk, vagy ugyanabban a filmben csináltunk valamit.

És ez mennyire más?

Annyiban, hogy ott tényleg drukkol az ember, hogy jó legyen. Vele szemben sokkal kritikusabb vagyok, mint egy másik partnerrel. De ő is elég régóta csinálja ezt a mesterséget.

Első szinkronszerepére emlékszik még? Hogyan került kapcsolatba a szinkronnal?

1958-ban érkeztem a főiskolára, ’62-ben végeztem. Ez azt jelenti, hogy ’61-ben, főiskolásként kerülhetett erre sor. De fogalmam sincs mi lehetett az első film. Valószínűleg valami „jó napot kívánok” lehetett, és azt se tudtam, hogy ki vagyok. Akkor még más rendszerű gázsi volt.  90 forint volt egy úgy nevezett „félnapos”, ami 1-6 tekercsig terjedő munkát jelentett. Az egész napos az 7-16 tekercs volt, és a 16. tekercs után kaptunk plusz pénzt. Tehát akkoriban 90 forint volt 6 tekercs.

Mi volt az első nagyobb szerepe?

Viszonylag korán volt, de nem tudom mi volt a film címe, csak arra emlékszem, hogy François Périer volt a főszereplő. Ő egy nagyon jó francia színész volt. Vas János volt a szinkronrendező, vele dolgoztam talán először.

Úgy tudjuk, sokan kezdték Vas Jánosnál.

A főiskolán volt heti egy óra, amikor oktattak szinkront. A mi időnkben még nem volt, de később Vas Jancsi tartott ilyen órákat, ezért kezdték sokan nála. A régi filmek címére azért is nehéz emlékezni, mert 46 éve folyamatosan szinkronizálok. Manapság, amikor munka végén a számlát megírom, gyakran megkérdezem, hogy „mi volt a címe ennek?” Az ember a jobbakra talán inkább emlékszik, de címekre még úgy sem biztos. Velem sokszor előfordul, hogy meghallom valamin a hangomat a tévében, nézem-nézem hosszasan, és halvány fogalmam sincs róla. Egy szó, egy helyzet nem ismerős abból, amit látok, pedig ezek szerint megcsináltam valamikor, de nagyon gyorsan törlődött. Arra emlékszem, hogy sok Gérard Philipe-filmet csináltunk a hatvanas években, és elég sokszor szinkronizáltam őt. Arra is emlékszem, hogy az egyik filmjénél volt valami probléma, és háromszor kellett felvennünk. A kópia egyszer elégett, aztán elveszett, már nem emlékszem pontosan. A lényeg, hogy háromszor csináltuk meg a filmet egymás után körülbelül egy hónapon belül. Régen volt.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jól szinkronizáljon? Mi az elsődleges tulajdonság, vagy képesség, ami szükséges hozzá?

Van egy technikai része, amit el lehet sajátítani, kell hozzá ritmusérzék és valamifajta alkalmazkodóképesség is. Megmondom őszintén, én szeretem. Nagyon sokan nem szeretik, és nem is vállalnak. Én szeretem és mindig is szerettem, mert nagyon jó játéknak is tartom. Nem kifejezetten színészi játék. Egyszerűen jó játék rájönni, hogy ki és milyen karakter az, akit meg kell szólaltatni. Hamar látni lehet a karakter lényegét. Azoknál, akiket az ember ismer, tulajdonképpen nem is kellene fölnézni a papírból. A szövegből lehet tudni, hogy nagyjából hogyan fogja mondani és mit fog csinálni. Szinkronizálással nagyon közelről meg lehet ismerni egy színészt. Szóval kell alkalmazkodóképesség, de ez nem feltétlenül a hang vagy a hangszín elváltoztatását jelenti. Mondjuk éppen Al Pacinónál mindig kellett valamit csinálni, mert neki nagyon rekedtes hangja van. Szóval, az embernek nem kell feltétlenül megváltoztatnia a hangját, de ha mégis olyan hangsúlyokkal vagy rezonálásokkal dolgozik, ami kötődik az illetőhöz, akkor jó munkát végzett. Az a jó, ha úgy nézik az emberek a filmet, hogy eszükbe sem jut, hogy nem magyarul készült, hogy ez szinkron. Ha a magyar színész túl van a figurán, vagy alatta van, akkor lejön a dologról, és az feltűnő, zavaró.

A szinkron és a színészi pálya mennyire hatnak egymásra, vagy mennyire kapcsolódik össze a kettő?

Annyiban nem sok köze van egymáshoz, hogy míg a szinkronban az embernek van egy alapkészültsége, hogy kövesse a másik színészt a vásznon, addig a színházban ez nincs így. Például ha egy filmben valakit éppen üldöznek vagy meglőnek, abban a pillanatban kell azt a hangulatot hitelesen hozni. Tehát az összes lihegést és nyöszörgést. Érdekes, hogy vannak szinkronrendezők, akik – éppen az előbb említett gesztusok miatt – szeretik azt, ha ott is hangokat ad a színész, ahol az eredetiben nincsenek. Számukra némának tűnik a jelenet, pedig az eredetiben sincs semmi. Én ezzel nem értek egyet. Van olyan, hogy az ember körülnéz, és attól még nem mondja azt, hogy „hö”. Engem zavar, amikor látom, hogy olyan szükségtelen, erőltetett hangocskák vannak a gesztusokon, amik az eredetiben biztosan nem voltak benne.

Ennek fordítottja volt régebbi szinkronokban, amikor pont ezeket a gesztushangokat nem szinkronizálták, hanem eredeti hangon hagyták. Tehát egy ordítás esetén az eredetire változott a színész hangja.

Igen? Lehetséges, viszont akkoriban nemzetközi szinten is nagyon jó volt a magyar szinkron. Jó példa erre a Hannah-Barbera-féle Flintstone család - amit Márkus Laci, Csákányi Laci, Váradi Hédi és Psota Irén csináltak. Ehhez Magyarországon a rímhányó Romhányi csinálta a verseket, és állítólag az eredeti nem versben volt. Ez tényleg így van?

Igen.

Nem beszélve arról - és ezt el kell mondanom -, hogy régen olyan szövegek voltak, amit ha az ember a jó ritmusban mondott, akkor semmit nem kellett csinálni, mert úgy írták meg őket, hogy minden szájon legyen. Ahol úgy csinált a színész, ott egy „a” hangzó volt, tehát nem kellet sokat igazgatni a mondatokat. Különösen kiemelkedő volt Szeredás Andris, aki szinkronszövegíró volt a Pannóniában. Ilyen ma egyáltalán nincsen. Néha, pláne nagyon közeliben zavaró, ha valaki azt látja, hogy „a”-ra nyitja a színész a száját, és nálunk „í” hallatszik vagy valami olyan hangzó, amihez nem tát az ember szájat. A régi időkben fantasztikus szövegeket írtak, hosszú mondatok esetében is szinte minden hangzó szájon volt. Nyilván nem úgy csinálták, mint ma, amikor este tíztől hajnali hétig meg kell írni a filmet, mert nyolctól már forgatják, és este hétkor már el is felejtik, hogy volt egy film, amin dolgoztak.

Észrevett már valami hasonlóságot azok között a szereplők között, akikre a rendezők hívják?

Igen, igen. Van, hogy semennyi hasonlóság sincs, de mindig nevetek, amikor egy középen elválasztott őszes hajú karakterre hívnak. Ilyenkor biztosan tudom, hogy a külsőm alapján választottak. Al Pacino vagy más általam gyakran szinkronizált színész esetében természetesen nem ez a helyzet.

És valami jellembeli, tehát valami olyan vonás, ami közös a karakterekben?

Azt nem mondhatnám. Nem.

Tehát inkább a kinézet fontos?

Érdekes módon igen, illetve, gondolom, a hangszín. Tehát, ha az eredetinek mondjuk baritonális hangja van, akkor a szinkronizálásnál is ilyesmi színezetű hangot próbálnak társítani hozzá. Lehet, hogy egy jobb szinkronrendezőnek – bár ilyenből egyre kevesebb van – azonnal eszébe jut, hogy kinek van ilyen hangja, és aztán őt hívja rá.

Volt már olyan karakter, akire kihívták, de úgy érezte, hogy abszolút elüt, és ezért kellemetlen volt dolgoznia?

Nem. Ilyen nem volt.

Olyanokat nem különös szinkronizálni, akiknek más a megszokott hangjuk? Gondolok például Michael Caine-re, akinek Fülöp Zsigmond szokott lenni a hangja, de egyszer ön is szinkronizálta.

Vannak valóban ilyen viszonylag állandó hangok. Például Anthony Hopkins, akit Sinkó Laci szokott szinkronizálni, és én is többször voltam a hangja. Ilyen esetekben szerintem senki nem gondolja azt, hogy elvettem tőle a lehetőséget.

És fordított esetben, amikor mondjuk Al Pacinót valaki más szinkronizálja? Nem zavaró nézni?

Al Pacinót Szakácsi Sanyi is csinálta a fiatalabb kori filmjeiben. Nem furcsa. Én csak azt szoktam nézni időnként, – pont azon az alapon, hogy zavar vagy nem zavar; akár én csinálom, akár más csinálja - hogy milyen lett. Azt nézem, - ha behunyom vagy kinyitom a szemem - hogy rajta van-e a hang, vagy nincs rajta. Függetlenül attól, hogy rólam vagy másról van szó, időnként azért vannak tévedések. Ilyenkor azt szoktam mondani, lemászik a hang. Persze a jó történetbe bele lehet feledkezni, de az ember mindig visszatér arra, hogy nem stimmel a dolog, nem találták el a szereposztást.

Ha mondjuk önmagát hallja televízióban, akkor tudja figyelni a filmet, vagy pedig a saját alakítását figyeli, hogy minden helyén van-e?

Ha véletlenül olyan filmet nézek, amit én csináltam, akkor nem azt figyelem, hogy ez most jó vagy nem jó, hanem a filmet nézem rendesen ugyanúgy, mintha nem én lennék az. Ha már megy a film, és nézik az emberek, akkor mindegy, hogy hogyan sikerült.

Régen általában együtt kellett lennie az adott jelenetben szereplőknek. Egyszerre többen voltak.

Igen, akkoriban csak két sávra tudtunk dolgozni, de volt lehetőség ott is másoddialógra. Tehát ha volt öt szereplő, akkor úgy kellett csinálni, hogy hármat az egyikben, kettőt a másikban. Ma sok rendező szereti azt, ha egyedül vagyunk, mert szerintük így sokkal gyorsabban haladunk, mint hogyha a partnerekkel együtt vesszük föl a jelenetet. Egyik is kimegy 80 tekercsre, a másik is kimegy 80 tekercsre, és a második már hallja az elsőt.

Önnek melyik a jobb?

Önző dolgot mondok. Azt hiszem, hogy elég gyors vagyok. Hogyha odafigyelünk, és jó a hangmérnök és a rendező, akkor iszonyat gyorsan lehet dolgozni. Pláne olyan filmeknél ahol nincsenek nagyon hosszú tekercsek. Én jobban szeretem, ha egyedül vagyok, mert akkor nagyon hamar végzek. És akkor nem kell megvárni, amíg esetleg a másik ott töketlenkedik. (nevet)

Van olyan kollégája, akivel nagyon jó az összhang szinkronizáláskor? Akivel, ha kellene csinálni egy filmet, akkor inkább vele együtt vennék föl a dialógokat, mint külön?

Ez nem is kolléga, hanem film kérdése. Játszottam színpadon, Edward Albee-nak a Nem félünk a farkastól című darabját, és abból készült egy film Richard Burtonnel és Liz Taylorral. Egy ilyen kamarajellegű, szinte csak egy szobában játszódó dolgot, ami nagyon szélsőséges, egymásba beszélős üvöltözésekkel zajlik, nagyon rossz egyedül csinálni. Ha megkérdeznének, akkor biztos, hogy azt mondanám, hogy isten őrizz, hogy egyedül csináljam. Itt nem lehet egyedül dolgozni, hiszen nyilván ők is egymásból merítve csinálták. Ez annyira összefüggő és egymásba érő dolog, hogy a partnertől teljesen különállóan nem lehet megcsinálni, mert akkor el fog menni egymás mellett a kettő. Ha külön vesszük fel, nem tudom, hogy a partnerem mennyire lesz olyan, mint Liz Taylor, vagy mennyiben alakítja másképp. Ezért mondom, hogy inkább film kérdése ez. Az egymásba beszélős, üvöltözős jeleneteket kénytelenek kétszer is megcsinálni. Ezeket mindig két sávra szokták fölvenni, pont azért, mert ha egy mikrofonban belebeszélnek egymásba, azt később nem tudják különválasztani. Ilyenkor számít, hogy ott van a partner. Egy nyugodtan hömpölygő kis filmben, amiben valaki megkérdezi, hogy hogy vagy, és arra azt válaszolod, hogy jól, ott nem kell közös munka. Semmi baj nem lesz abból, ha nem volt ott a kérdésnél a válasz vagy a válasznál a kérdés.

Volt kedvenc munkája, vagy olyan karakter, akit nagyon szeretett és közel állt Önhöz?

Al Pacino filmjeit szerettem csinálni, bár őt annyiban nehéz szinkronizálni, hogy vannak manírjai. Többek között szereti sokszor nyitogatni a száját anélkül, hogy beszélne, és sokszor átveri az embert. Sokszor nézzük is, hogy oda kéne valami vagy nem kéne, aztán a rendező eldönti. Sokszor legfeljebb annyi van, hogy elkezdem csinálni, és azt mondom „jaj, megint beugratott”, mert csak kinyitotta a száját, de később kezdett el beszélni. Harrison Fordot is szerettem csinálni. Nagyon szerettem még a Deed bíró című BBC-tévésorozatot, ami a Duna TV-n ment.

A Deed bíróból várható a folytatás?

Állítólag igen. Valaki mondta a Duna TV-ben körülbelül egy hónapja, hogy a BBC megcsinálta már. Hogy aztán abból mennyit vesznek meg, nem lehet tudni. Sok ráció nincs abban, ahogyan megveszegetik ezeket a sorozatokat. A másik kedvencem szintén a Duna Tv-ben volt, az Igenis, miniszterelnök úr. Ez szintén angol, és a BBC készítette. Szombathy Gyuszi volt a miniszterelnök, és én voltam az államtitkár. Két-három állandó szereplője volt, és nagyon szerettük csinálni. Rettenetesen nehéz volt, mert rengeteg hosszú, gyors beszéd volt benne, tele szakszövegekkel: gazdasági, közgazdasági, kulturális, politikai dumák voltak benne. De az egy jó, nagyon helyes sorozat volt, és szerettem csinálni.

A Polip című sorozatban is emlékezeteset alakított.

Igen, Michele Placido volt benne, és én Remo Girone-t szinkronizáltam, aki Tanót játszotta. Az is az egyik kedvencem! Azóta többször is csináltam ezt a pasast. Legalább négyszer. Egyébként nemrég csináltam egy sorozatban (Védelmi jog - a szerk.), ami szerintem még nem került levetítésre. Ebben egy ügyvédi irodának a vezetője, sok részből állt, de nem voltak összekötő szálak. Mindig volt valami ügy, valakit mindig védenie kell, és mellette zajlottak mindenféle családi események. Például kirúgta a fiát az ügyvédi irodából, satöbbi. Egy elég gyenguska filmben csináltam Michele Placidót is, akit a szerepe szerint elrabolnak, és erről szólt az egész film. Elég vontatott és unalmas volt. Ezt is mostanában csináltuk. (Elrablásom története – a szerk.)

Al Pacinótól is szinkronizált rossz filmet?

Az Álmatlanság nem volt átütő, de azért nyilván ő olyanhoz adja a nevét, ami azért valamilyen színvonalat mégiscsak képvisel.

Volt olyan szerepe, amit szinkronizált, és utána színpadon is eljátszott, vagy fordítva?

Ez éppen most volt. Szerintem nincs két hete, hogy hívtak egy francia filmre (A kis Lili – a szerk.). Nicole Garcia volt a darab szerint – a Csehov: Sirály szerint – Arkagyina, a színésznő, és elvileg egy Sirály-film volt, de alig lehetett ráismerni a darabra. Az eredetiben Kosztya öngyilkos lesz, és teljesen szétmegy a kapcsolata a lánnyal. Ebben a filmben Kosztya filmrendezőnek készült, és azt a bizonyos színházi előadást, ami az első felvonásban van, és amit Kosztya írt, azt egy kis etűdben mutatták be a filmben. A végén elveszi feleségül Kosztya Mását, aki szerelmes belé a darabban. Szóval ezért mondom, hogy teljesen más volt. Ebben a darabban játszom az Arkagyinának a bátyját, Szorint az Örkényben. A szinkronnál is Szorinra hívtak ki, ami összehasonlíthatatlan a színházi szerepemmel, mert teljesen mai környezetben játszódik. Sok mindenben éppen csak utalnak az eredetire. De végül mégiscsak a Sirály, és ugyanaz a szerep volt.

Mennyire függ a rendezőtől az elkészült szinkron minősége? Számítanak az instrukciók?

A szinkron minősége sokban függ a rendezőtől. Régen több instrukció hangzott el, mint manapság. Kivéve talán az olyan filmeket, amire odafigyelnek, mert művészileg értéket képvisel. Cs. Németh Lajos színészkollégámnak a fia nagyon ügyes hangmérnök, és hihetetlenül gyors. Ha valamelyik színész elmondott egy szöveget, és például a Mackótestvér helyett azt mondta, hogy Matykótestvér, akkor szólt, hogy „jaj, gyerekek ne haragudjatok, vegyük még egyszer”. Nem sokkal később megint tévesztett, de mire visszamentek a felvételben, addigra Bálint a "ty" hangot egy korábbi szövegből kicserélte "c"-re, és tisztán lehetett hallani azt, hogy "Mackótestvér". Mindezt 40 másodperc alatt! Ma már simán meg tudják csinálni, hogy valamit kicserélnek. Tehát nem kell az ilyenért se visszamenni, mert ha valaki elmond húsz mondatot, abban biztos, hogy minden hangzó benne van, és onnan szedik ki, ahonnan akarják.

A füles mennyire változtatta meg a munkát? Segíti, vagy rosszabbá teszi? Említette, hogy Al Pacino sokszor tátja a száját anélkül, hogy megszólalna.

Ha az ember egyszerre nézi és hallgatja is, hajlamos arra, hogy a szemének higgyen. Segít is. Jobban lehet így dolgozni. A Pannóniában még nem volt füles. Meghallgattuk, és az ember a néma képre mondta a szöveget. A minőség nem lesz jobb a fülestől. Nekünk könnyebb, gyorsabban lehet vele dolgozni. Például amikor képen kívül kezd valaki, vagy képen kívül van, amikor befejezi a mondatot. Ezeket könnyebb eltalálni, hogyha hallom mikor kezd el beszélni a szereplőm, mintha csak nézem. Én például nem szeretem, hogyha mind a két fülemen van, mert akkor nem hallom jól, amit mondok.

A Pannóniában csináltunk egyszer egy olyan filmet, aminek egyáltalán nem volt hangja. Volt szöveg, és az ember látta, hogy valahol el kellett mondani. Például amikor éppen hátrament, vagy oldalra ment, és ahol gondoltuk, hogy esetleg beszél, oda mondtuk a szöveget. Összehoztuk és meglett a film. Semmi hang nem volt hozzá. Tehát csak látni lehetett, a szöveg megvolt, és azt kellett rátenni.

A ’80-as években volt egy lengyel film, aminél a dramaturg csak azokat a szövegeket írta meg, amiket premier plánban mondtak el. Tehát, aki hátrább volt, annak a szövegét nem fordította le. Pedig nem sokfős kavalkádban beszéltek, hanem párbeszéd zajlott. Négyen voltunk benne, és a kevés lengyel tudásunkkal összeszedtük, hogy nagyjából miről lehet szó, és megcsináltuk a szövegeket hiányzó részekhez. Aztán egy hónap múlva nagy vigyorral várt a rendező a lépcsőnél, és azt mondta: „Nem fogod elhinni! Az a film, amit csináltunk, nívódíjat kapott. És tudod ki? A szövegíró.” Ezen röhögtük hosszú ideig. A szövegíró arra a műre nívódíjat kapott, aminek a felét írta meg körülbelül, a többit, pedig mi hánytuk össze, ahogy tudtuk. (nevet)

Sorozatokban előfordul, hogy a karakter nevét másképp ejtik ki a későbbi epizódokban, mint korábban; vagy például, hogy az elején magázódnak, majd tegeződnek, aztán visszamagázódnak. Az ilyen hibákat jelzik a szinkronrendezőnek?

Ha tudunk róla, akkor szólunk, és valaki eldönti, hogy mi legyen; vagy azt javítják az előzőket, ha még nem ment le, vagy ezt is hozzáigazítják. A magyar nyelvben a külföldi neveket elég nehéz néha elválasztani, mert vannak olyanok, amik átmentek a magyarba. Tehát nem kell azt mondani, hogy „Paris” vagy nem kell angolosan ejteni a Londont. Simán magyarosan mondjuk. A francia filmeknél nincs senki, aki tudná pontosan a kiejtéseket. Például a Rémy Martin nevű konyak,  „é”-vel van írva, de a franciában nincs hosszú „é”, mint ahogy hosszú „á”-k sincsenek. Csak rövidek, és hallom, hogy valaki azt mondja: „rémi”. Magyarban nincs rövid „é” és rövid „á”. A Teréz nevet a franciák Therese-nek mondják, rövid „é”-vel. Azt is hallani, hogy „Térez”. Engem idegesít, hogy nincs egy ember, aki azt mondja: ne mondjátok azt, hogy „Térez”, meg „Rémi Márten”, mert ez így szörnyű! Nehéz dolog.
Az egyik hangmérnök mindig úgy fogad, hogy Pítör. Van olyan, aki abszolút nem járatos a nyelvekben, és a fonetikusan leírt dolgokat mondja ki. Szerintem sokkal jobb, ha azt mondjuk, hogy Péter. A fülnek sokkal bántóbb, ha Pítört mondunk, mintha Pétert mondanánk akár egy angol filmben. Emlékszem volt egy film, amiben Ben Gazzarát szinkronizáltam. Szerencsére nem szólította meg azt a csajt, akit a rendező szerint Elizabesznek hívtak. Mondtam, hogy így még hagyján, de amikor ragozni kell azt mondjuk, hogy „szóljál Elizabesznek”? Ez nagyon magyartalan így. Semmi bajunk nem lesz, ha Elizabetet mondunk.
Túlzottan követjük az eredetit. A francia például átalakít mindent a saját nyelvük szerint. Ők azt mondják, hogy Mozár, meg a Hruscsovra azt mondták, hogy Monsieur Krucsev. A magyarban meg mindent úgy ejtünk, ahogy az eredetit. Tehát a franciát, azt franciásan ejtjük, az angolt, azt angolosan…

Nem beszélve arról, hogy ragaszkodunk a pontos kiejtéshez. Pedig számtalan olyan angol filmet hallottam, ahol az egyik szereplő nevét ahányan mondták, mindenki másképp ejtette. Kint is így van. Amikor Angliában voltunk a feleségemmel, elmentünk Stratfordba. Londonból vonattal kellett menni, és átszállni egy vicinálisra. Az egyik helyen, ahol át kellett szállni, ki volt írva, hogy „Leamington Spa”. Ahányan voltak az utasok, annyiféleképpen mondták. Volt, aki azt mondta, hogy „límington szpá”; volt, aki „lemington szpá”-t mondott; de olyan is volt, aki azt mondta, hogy „lámington szpá”. És senki sem szólt a másikra, hogy „te, ez nem az”, pedig biztos, ők is tudták, csak nem törődtek vele.

Külföldön valahogy nincs ebből akkora probléma, mint nálunk.

Igen, de nálunk pontosan ugyanúgy kell ejteni. Tök mindegy, szerintem. Az biztos, hogy az affektálás a legrosszabb. Az angolban könnyű, mert ott például azt mondják, hogy „for Taylor”. A magyar nyelvben nem elől van a rag, mindig a szó végére kerül, és egy nagyon angolosan, vagy nagyon franciásan ejtett névhez nem lehet hozzátenni egy magyar ragot a végére, mert az szörnyen hangzik.      

Milyen idegen nyelveken beszél?

Angolul tanultam, de már nem beszélek valami jól. Még vissza-visszajön, de nem gyakorlom, csak akkor használom, amikor külföldön vagyok. Franciául nem tanultam, de elég sokat voltam kint, úgyhogy rám ragadt valamennyi.

A különböző nációbelieket mennyire más szinkronizálni? Tehát például egy olasz filmet, olasz színészekkel, és egy angolt?

Ez a fordítástól is függ. Az olaszokat például gyorsabbra kellene írni, de ma már nem nagyon foglalkoznak ilyennel. Örül az ember, ha egyáltalán rá lehet mondani. Ha az ember egy kicsit is figyeli, látni lehet, hogy gyorsan beszélnek, pereg a dolog. Ha ő azt mondja el gyorsan, hogy az „igazság árnyékában”, akkor én arra nem mondhatok bármit, mert látni, hogy én például három szótagot mondok, míg ő tizennégyet. Tehát gyakorlatilag gyorsabban kéne beszélni a magyarban is ahhoz, hogy ez visszajöjjön. Ezt a szövegírónak kellene úgy csinálnia, hogy visszaadja az olaszok pergő nyelvezetét. Persze lehet csalni, de amikor valaki nagyon sok szótagot mond ki, és nekünk egy rövid szövegünk van, és az ember lassan beszélve mondja, akkor érzed, hogy ez nem stimmel. Sokszor elég gyérek a fordítások, de például a Deed bíróban nagyon jól megírt szövegek voltak. Jók voltak hosszúságra, mondhatóak voltak, nem kellett javítani rajtuk.

A Deed bíróban nagyon jó volt színészgárda is.  Haumann Péter, Gruber Hugó.

Igen. Szombathy Gyuszi is benne volt. Fehér Anna volt az ügyvéd csaj. Újréti Laci volt a bírók között. Aprics Laci rendezte. Ő azon kevesek egyike, aki igazán jól csinálja, és vele nagyon jó dolgozni. Szóval a lényeget veszi észre, és olyan dolgokat mond, amin el lehet indulni.

Ő hív olyan színészeket, akik manapság ritkábban szinkronizálnak, és ettől hitele lesz a sorozatnak. Például egy idősebb karaktert nem a most frissen színészként debütáló idős színész alakít, hanem valaki, akinek múltja is van a szakmában.

Igen, biztos ez is számít. Nem egy nagy kereseti lehetőség szinkronizálni, és sokan Laci miatt vállalják el a munkát. Vele érdemes dolgozni, mert ő azon kevesek egyike, aki minőséget is szeretne produkálni.

Rajzfilmekben szeret szinkronizálni? Például a Shrekben?

Igen, a Shrekben én voltam a gonosz Farquaad király az első, a második és a harmadik részben is. A Shrek 2-ben szellemként visszajött.  A Harmadik Shrekben az volt a fura, hogy nem is beszélt semmit, és nem volt képen. Csak nevetett. Kérdezem, hogy „honnan tudjátok, hogy ez a Farquaad király?” Azt mondták, le van írva nekik pontosan, hogy mikor mi történik, és ott van, hogy az a Farquaad király. Jó, mondtam, hogy nekem mindegy végül is. Úgyhogy délelőttre elvállaltam azt, hogy „Váháháhá”. Ennyi volt Farquaad király a Harmadik Shrekben.
Akkor voltam még annak idején valami kisebb szereplő a réges-régi Flintstone családokban. De voltak halas meséim is. A Némó nyomában, Cápamese. Nemrég volt egy autós rajzfilm is, a Verdák. Most egy előzetesen voltam kinn. Még nem csináltunk belőle semmit. Az meg patkányokról szól.

Elterjedt duma a színészek körében, hogy szinkron esetében mi a legszörnyűbb dolog. Egy rajzfilm szinkronizálásakor harmadiknak érkezni. Mindenkinek körülbelül két hangja van. Vagy magas, vagy mély hangon beszélsz, ezért ha harmadikként érsz oda egy rajzfilmszinkronra, az felér egy rossz álommal.

Ha jól tudjuk, akkor május 20-án lesz a művész úrnak a 70. születésnapja.

Ez így igaz.

Ebből az alkalomból szeretnénk néhány CD-t adni. Ezeken főleg a mi kedvenceink vannak.

Ó, istenem, nagyon-nagyon köszönöm.

Ezek audio CD-k, tehát csak a hang van rajta a kedvenc szinkronjainkból, amiket nagyra tartunk.

Jaj, de jó! Nagyon szépen köszönöm!

Köszönjük a beszélgetést!

Én köszönöm, hogy megkerestek!